The Real Resistance Vol. VII.

West Wall – Conquest or death

3 hosszú év telt el az utolsó West Wall lemez megjelenése óta, ami -valljuk be- nem vonult be a "történelem legütősebb death metal lemeze" címszó alatt a könyvekbe. Lapos és unalmas volt minden szempontból, amin az amúgy tényleg technikás gitártémák sem sokat segítettek.
„Big” Ed és csapata azonban láthatóan nem tört meg az első lemez után és továbbra is aktívak maradtak a zenei „piacon”. Ennek eredményeként 2009. elején felvették az új stúdióalbumot „Conquest or death” címmel, amiről egyes számokat időről-időre kitettek a Mysapce-re is (persze az lett a vége a dolognak, hogy majd’ minden szám hallható volt legalább egyszer a neten, már a megjelenés előtt). Az ízelítők máris világossá tették a rajongók számára, hogy ezúttal nem fogott mellé a West Wall és egy igazán jó cuccot sikerült tető alá hozni.
A 8 tétel (introval együtt) kellően erősen dörren meg, kitűnő hangzást sikerült elérniük (nem úgy, mint az előző albumon). Persze biztosan lesznek olyanok, akik a death metalnál a mocskos hangzást preferálják, ezért esetleg kifogásolják majd, hogy túl „tiszta” lett a zene, de egy ilyen komplex muzsikánál ma már azért elvárás, hogy minden kihallatszódjék rendesen.
A mű alapvetően egyetlen koncepcióra épül, a háború különböző korszakain, képein és momentumain keresztül kívánja körbejárni halál és dicsőség örök témakörét. Érdekes ötlet, bár már ellőtték párszor (példának okáért az egyik gitáros előző zenekarainak kilencven százaléka főleg erről írt számokat), ennek ellenére jól illik a brutális atmoszférához, amit már az első számtól fogva iszonyatosan tolnak az ember arcába.
A lemez introja egy nagyon jó ötlet, a filmszerű élményt nagyon jól alapozza meg: egyházi férfikórushoz hasonló éneket hallhatunk metál alapokra építve, ami ugyan szintén ezerszer ellőtt eleme már a hasonló lemezeknek, de ettől függetlenül mindig kellő hatást ér el a hallgatóban. A történelmi időutazás –amit a számok szövegei szintén erősítenek - egy fantasy filmbe illő bevezetővel indul tehát, ami gond nélkül csúszik át az első számba.
Egységesen elmondható a szerzeményekről, hogy hallatszik rajtuk a rengeteg munka: az okosan kidolgozott témákat mintha valami számítógéppel illesztették volna össze. Pontos és „jól működő” az egész, nem válik fárasztóvá a lemez felénél a zene, ami manapság nagyon sok bandánál észrevehető negatívum: a sok technikázás és brillírozás közben elvész a zene élménye. Szerencsére itt ilyesmi nem fordul elő.
Hatásait tekintve főleg az európai death metal érződik a lemezen (ami elég érdekes egy amerikai banda esetében), de ezen kívül rengeteg egyéb beütés is kihallható: thrash és speed metal elemek is bőven előfordulnak, ennek ellenére eléggé frissnek mondható az anyag és nem arra gondolok minden egyes hallgatásnál, hogy „Na ezt XY zenekartól nyúlták le…”.
Az ének szemlátomást sokat javult az évek alatt, végre kellően brutálissá vált, bár az én ízlésemnek még mindig nem elég durva, de ehhez a zenéhez azért ez passzol. Senki ne várjon tehát malacvisítást, meg mesterségesen eltorzított ultradurva röfögést, ezügyben „klasszikusabb” vizeken eveznek a srácok, még a szöveg is érthető, ha odafigyel az ember.
Remélhetőleg ez a fejlődés tovább fogja jellemezni a csapatot a jövőben is. Ha ennyi időt és energiát szenteltek volna az előző lemeznek is, akkor már akár valami igazán nagy volumenű alkotásig is eljuthattak volna, ezúttal azonban még „csak” egy jól összerakott és ügyes albumról beszélhetünk, amit azonban minden metal rajongónak a figyelmébe ajánlanék, főleg a „politikailag nem korrekt” szögletből…